Közlekedés és az indonéz emberek

Sajnos hosszúra sikerült ez a hallgatás. Ez a sok fránya munka az oka...

De most erőt veszek magamon és írok egy kicsit. Már régóta fogalmazódik bennem egy-két gondolat Indonéziával kapcsolatban.

Az első a közlekedéssel kapcsolatos. Nagyon szokatlan számomra az a rámenősség, ahogy az itteniek vezetnek. Ha van egy 2 centis hely, akkor már bedugják az orrukat, és ha már az orruk bent van, akkor már bent is vannak. És mindezt akár 60-an 5 cm-re a másik autótól is megcsinálják. ÉS a 3 sávos úton 4-5 sávban haladnak. Rengeteg a dudálás, aminek a logikájára még nem sikerült rájönnöm, mert van amikor jeleznek, hogy jönnek, de van amikor már távol vannak és mégis dudálnak. De nem is ez az érdekes ebben az egészben.

Hanem az, hogy itt hiába dudálnak, hiába szorítják le egymást az útról, egyáltalán nem idegeskednek. Nem hallottam még hangosan szólni egy sofőrt sem, pedig elég sokat utazunk taxival. Ezek az emberek nem dühből csinálják, mint otthon Magyarországon. Itt nem érzek feltörő érzelmeket, de még elfojtottat sem, nem úgy mint otthon. És mégis hatékonyan rámenősek. Mert egyszerűen rá vannak szorítva gondolom, ha 240 millió ember közt érvényesülni akarnak. És lenyűgöző az, hogy nem érzek indulatot bennük! Mintha mindent jobban el tudnának fogadni. És azt sem érzem, hogy rohannának valahová. Ugyanakkor megvalósítják a céljaikat. És ez más, mint amiben mi szocializálódtunk.

A másik a munkához való viszonyuk. Ma voltam egy megbeszélésen, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egyik teremben egy TV van beállítva a dolgozókkal szemben és folyamatosan megy is az adás benne! Nem tudom, hogy abban a teremben mivel foglalkoztak, de Magyarországon nem tudok elképzelni olyan munkahelyet ahol TV lenne bármilyen munkahelyen a dolgozók szórakoztatására! A munkában azért nem olyan elszántak, mint a közlekedésben. Egy céltudatos és rámenősebb emberrel találkoztam, a számítógép eladója, és ő is láthatóan kínai származású volt... Ugyanakkor a munkában is nyugodtak, higgadtak, és van bennük egy jó adag konzervativizmus. Ha eddig így működött, akkor nem szabad változtatni rajta.

Ilyeneknek látom én az indonézeket. Nem érzem magam itt ebben a világban, bár idegennek sem, de érdekes megfigyelni a másságukat. Így ezt teszem.

Szingapur

Szerencsére egy nehéz éjszaka után elindultam a gyógyulás útján és estére az indulásra már sokkal jobban lettem. Így pár pirítóssal a gyomromban szálltam fel a repülőre, amely Szingapúrba vitt minket. Mivel csak 30 napra kaptunk vízumot így el kellett hagynunk az országot, de ennek most kifejezetten örültünk, mert már nagyon be voltunk savanyodva a munkába.

Szingapúrba bőven éjfél után értünk. És döbbenetes volt a különbség a két ország között. Mintha egy más világba csöppentünk volna, padlószőnyeg a repülőtéren, gyönyörű pálmák és virágok az út mellett. Kulturált útjelző táblák az út mellett és minden olyan jólfésült és rendezett. Az egész ország olyan, mintha amerika és ázsia összes előnyét összerakták volna és csináltak volna egy egzotikus, de jól működő és élhető országot. Látható, ahogy napról-napra fejlődik.

Ugyanakkor azért elgondolkodtató, hogy olyan pólókkal hirdetik magukat, amiken szemetelni tilos, behajtani tilos, minden tilos táblák vannak az egész póló.

Elég döbbenetes élmény volt a 46 emeleten lakni, és felmenni este sétálni az 50 emeletre, ahol a 7 házat összekötő utcácskák vannak a lábunk előtt heverő várossal és a világ egyik legnagyobb kikötőjével! És itt is meleg van, de itt lehet levegőt venni. Hiányzik az az émelyítő jakartai illat, ami a csatornák, a rothadó gyümölcsök, a kipufogógázok és nem tudom még minek keverékéből tevődik össze.

Ami még nagyon érdekes volt, az a mecset, a hindu templom, a buddhista és katolikus templom közelsége, és a nemzeti sokszínűség. Míg Jakartában alig láttunk európai embert, itt azért szép számban előfordulnak. És az egy-két emeletes házak az 50-100 emeletes házaktól pár méterre állnak. Chinetown és Manhattan összerakva egy helyre.

És végre fürödtem az óceánban! Óriási élmény volt a hatalmas hajóktól pár száz méterre úszkálni a kristálytiszta vízben. Ezt sem értem, hogy hogyan csinálják, de tényleg tiszta a víz a kikötő közelsége ellenére is. Belevetettem magam a vízbe, és nem frissültem fel. Olyan meleg volt a víz mint egy gyógyfürdőben.

Kicsit szomorúan indultunk vissza hétfő este Jakarta felé, de amikor este kiléptünk a repülőtér ajtaján és megcsapott minket a meleg és az ismerős jakartai illatok, akkor éreztük, hogy hazaértünk!

A munkahely

Sajnos nagyon régen volt időm írni, most is csak az egzotikus utak legfőbb ellensége, egy jó nagy gyomorrontás miatt van rá időm. Az a furcsa, hogy fogalmam sincs, hogy mitől robbantam le, de elég kutyául vagyok, alig bírok felkeni.

És az adatok még mindig csak folydogálnak...

Már régóta érlelődik bennem, hogy írok egy kicsit az itteni munkahelyi viszonyokról. Ebben is érdekes ez a hely. Egy kicsit olyan, mintha Magyarországon visszamennénk a 70-es évekbe, ugyanakkor érződik a kíméletlen kapitalizmus is. És vegyül a kettő. Egy jó magas épületben vagyunk, és az első, amin megütköztem, hogy az épület négy sarkában van 8 szoba, és a leleményes indonézek mindegyiket ugyanolyan jelzéssel illetik: RH. Így elég nehéz megtalálni a dolgokat! A másik érdekesség a teljes foglalkoztatottság. Itt még ezt úgy tűnik, hogy fontosnak tartják. Ezért minden szinten van legalább 3-4 teahozó ember. Őket Oby-nak hívják az Office boys rövidítéseként. És ők ott egy ici-pici konyhában a WC mellett főznek nekünk teát, meg esténként ők takarítanak ki. Sokat gondolkoztam, hogy miért elsősorban férfiak az Obyk, de csak azt a magyarázatot találtam, hogy elsősorban nekik kell dolgozniuk. Egyébként láttam már néhány lány Obyt is! Nem szakadnak meg a munkában, de elég sokáig vannak ott. Nem úgy mint a többiek, akik nagyjából 5-kor lelépnek. A WC valami elképesztő. Van egy lábmosó is benne és ennek megfelelően naponta többször áll a víz. És valami olyan leharcolt, és elszomorító, hogy az ember igyekszik elkerülni.

Nem könnyű együtt dolgozni az indonézek többségével. Mindenre bólogatnak, aztán a felét nem csinálják meg, vagy nem úgy, ahogy kellene. De remélem hamarosan sikerekről is be tudod számolni!

A munka

Itt az ideje, hogy arról is írjak, hogy miért is jöttünk ki. Indonézia egyik legnagyobb mobilszolgáltatójának mutatjuk meg, hogy mit is lehet elérni adatbányászattal. Mivel nem az első mobilpiacon, így csak 45 millió előfizetője van :) . De ez egy 245milliós országban érhető is! Ami még érdekes, hogy a 45millióból 43millió prepaides ügyfél! És ráadásul nagyon sokan: az ügyfelek kb. negyede vesz egy előfizetést, lebeszéli a perceket, aztán kidobja a kukába és vesz egy másik simkártyát. Így az is érthető, hogy miért 5 hónap az ügyfelek várható élettartama.

No szóval azért jöttünk ki, hogy megmutassuk, hogy adatbányászattal milyen okosságokat lehet elérni. Például kiket érdemes bevonni a lojalitás programba, vagy éppen hogyan lehet növelni a ügyfelek forgalmát?

Erre nagyjából 2 hónapunk van. Ez nagyon kevés idő, és itt nem könnyű elintézni a dolgokat. A szerver beszerzése például teljesen kilátástalannak tűnt, de aztán csak sikerült 1 hét alatt beszerezni. Eltelt 2 hét és eddig nem láttunk adatokat, talán holnapra sikerül azt is összerakni!

Remélem sikerül érdekes dolgokat mutatni nekik és akkor megnyithatjuk a Jakartai irodát is!

Ízek és évszakok

És megint vissza az ételekhez. Ma miután nem engedtek be a konditerembe tornacipő nélkül, dühömben elmentem vásárolni. Tornacipőt. És ha már ott voltam, akkor kicsit bevásároltam. Vettem egy tálca csírát átszámolva 62Ft-ért. És vettem mini fűszerű gombát, ami a csíra és gomba keverékére emlékeztetett, meg leveleket, aminek fűíze volt, vagyis nem volt íze. És vettem olyan gyümölcsöt, aminek a héja olyan, mint a kígyóbőr. A húsa pedig olyan ízű, mintha fokhagymát egy kis curryvel, meg dióval összekevernék és egy alma vagy retekszerű anyagba fecskendeznék.

Még egy érdekesség jutott az eszembe. Az első prezentáción egy dolgot javítottak ki, hogy ha a nyár végére készülünk el a feladattal, akkor soha nem lesz vége. Mert itt nincsen négy évszak. Maximum 2: esős, meg száraz. Ehhez képest a szállodában minden másnap Vivaldi négy évszak című művét hallgatjuk!

És szegénység...

Aztán szombaton végre volt időm egy kicsit sétálni és elindultam a szemközti utcába. És nem tettem meg 50 méternél többet, amikor egy teljesen másik világban találtam magamat. Itt a Bluebird-öt egy robogó motorjával működő 3 kerekű riksák jelentik. A családok pedig autó helyett motoron utaznak. És tényleg családok. Apuka vezet, az ölében egy gyerek, anyuka hátul, és kettőjük között még egy-két gyerek. Egy négyfős családnak ez az elérhető luxus. És az árusok. Mindenki visz magával valamit eladni, vagy akár szolgáltatni. Láttam biciklire szerelt varrógéppel közlekedni embert, meg persze rengetegen hordják a termoszt magukkal és árulják a dobozos levest, meg a nescafet. A 30-40 emeletes felhőkarcolók mellett 50 méterre iszonyúan lepukkant földszintes viskók vannak.

Amikor bemerészkedtem a kamerámmal ebbe a zónába, először nagyon megijedtem. Fehér ember piros pólóban és jó kis fényképezőgéppel kiváló célpont lehet a tolvajoknak, rablóknak. És el sem tudtam képzelni, hogy 50 méterre a szállodától ilyen világba csöppenek. Meg fényképezni is féltem egy kicsit, mert biztos nem örülnek neki. De kezdeti riadalmam hamar elmúlt. Az emberek kedvesen mosolyogtak és ők mutogattak, hogy fényképezzem le őket. Ők örülnek, ha fényképezem őket. Nem úgy, mint a lányaim! És a szegénységükben sem érződött rosszallás vagy harag. Jó érzés volt látni, hogy így is lehet boldogan és szeretetben élni.

Gazdagság

A város elképesztően kettős. Talán a fényképeken is átjön a kettősség. A szálloda ahol lakunk teljesen elmenne Európában is. Vannak furcsaságok, pl. a tapéta helyenként málladozik, de összességében elfogadható. És mellettünk van Jakarta két legnagyobb luxus bevásárlóközpontja. Az első 3 szinten csak luxus márkák találhatók, amik otthon sem biztos, hogy vannak, de az biztos, hogy engem nem nagyon hoz lázba. De látható a jómód, és nem csak a külföldiek esetében. Nyilván 270 millió ember között már kell legyen néhány gazdag is! Ez az egyik véglet.

Közlekedés

No igen, a közlekedés! Ez aztán megér egy misét. Nem vagyok egy rendpárti ember, tetszik az olaszok laza hozzáállása a közlekedéshez, a piros lámpákhoz, de ami itt van, az nekem is sok. Ott kezdődik a dolog, hogy az anyósok vezetnek, de legalábbis az anyósülésen ülve. És ott folytatódik, hogy van egy bazi széles út, ahol vagy 4-5 sávban haladnak az autók. Sok kis dudálás van, de nem az magyar fajta, a dühből fakadó, hanem jelzésszerűen, hogy ez most veszélyes volt! Vagy az lesz.

A közlekedésben nem udvariasak. Egy 9 milliós városban (külvárossal együtt 20 millió) ez kicsit a túlélésről is szól. Ha nem tudsz menni, akkor lemaradsz! Szó szerint és átvitten is. És a gyalogosokkal, meg a biciklisekkel sem udvariaskodnak, meg kell küzdeni, hogy átjuss az úton. Eddig egyetlen egyszer engedtek át a zebrán. Nagyon szeretek vezetni, de itt fel sem merül bennem, hogy vezessek...

Emberek

Összességében ezt a repteret leszámítva nagyon kedvesek az emberek. Mindenki segítőkész, alapvetően nagyon nyugodtak, és nagyon hálásak azért a négy mondatért, amit tudok. Amikor adnak valamit a másiknak, akkor nagyon tisztelettudóan és kicsit talán szertartásosan is többnyire két kézzel adják oda. És nekünk is úgy kellene elvennünk, de legalábbis nem bal kézzel! Elég nehéz ilyenekre figyelni. Egyik nap megkértünk a szállodánál egy srácot, hogy hívjon nekünk taxit, természetesen Bluebird-t, és mivel náluk nem az volt a bejáratott, ezért felpattant a robogójára és két perc múlva jött, hogy itt a taxi. És nem tartotta a markát a jutalomért, hanem mosolygott és örült, hogy segített nekünk. És mi is örültünk!

Repülőtér

Amikor kiléptünk a reptér ajtaján akkor rögtön vagy tízen el akartak vinni minket a szállásunkra különböző taxikkal. Szerencsére már kicsit kiművelődtem az útikönyvből és nem hagytam magunkat rábeszélni. Ráadásul a repülőn mellettünk utazott az indonéz iso-miniszter (azt mondta, hogy a standardokat tanulmányozta valahol európában), és ő mondta, hogy Bluebird taxi a jó, meg Garuda repülőtársaság.

Megfogadtuk a tanácsát, pedig egyszer már majdnem elcsábultam, mert a 250e Rp (rúpia) indulóárhoz képest már egy 130e Rp ajánlatnál jártunk, de mikor elment, hogy valahol összeszedje az autóját, akkor rádöbbentem, hogy nem biztos, hogy ez jó ötlet. És nagy nehezen megtaláltuk a Bluebird-öt, ahol sorban álltak az emberek, míg máshol lasszóval fogták az utasokat. Szóval a reptéri lenyúlás nem csak magyar sport!

Első benyomások

Igyekszem leírni a benyomásaimat, amik értek-érnek az úton. Nem annyira a történésekre koncentrálok, mint inkább érzésekre és érzékekre.

Amikor kiléptünk a repülőtéren, az ajtón, akkor először a szagok ütötték meg ez orromat. Idegen szagok, szauna-szerű meleg és markáns fűszeres illatok a levegőben. Nagyon idegen volt először. Itt valahogy szinte minden más. Most, amikor ezt írom éppen szotyit eszem, és ennek is teljesen más íze van: mintha cukros tejben áztatták volna és utána tengervízben lemosták és kiszárították volna.

Óriási élmény ez az utazás az érzékeknek. Itt egy ételben is sokkal több az íz, és sokkal több féle étel is van. A helyi éttermek mellett van itt sok japán, thai, koreai, amerikai és még egy Paulanerben is voltunk! Hát igen a jó kis sör meg a csülök! De ettem itt rántott csirkét, ami szintén egész más, mint otthon, a panírja is fűszeres.